Már régen elszakadtam a múltamtól. Arra kérnél, hogy menjek vissza, és jópofizzak, meg tegyek úgy, mintha életem legszebb évei lettek volna? Ugyan már, gyerekek, elég lenne egyet csettintenem, és mindannyian magatokhoz térnétek. Újra eszetekbe jutna, hogy másból sem állt az életetek, minthogy minden olyan rosszat elmondjatok egymás háta mögött, amit szemtől szembe nem mertetek. Részese voltam egy ilyen társaságnak, de azt elfelejtettétek, hogy mindig is egy kívülálló voltam, akit sohasem tudtatok megismerni. Inkább elviseltem azt a sok összenézést, és a belőletek áradó sznobságot, minthogy olyan emberré váljak, akinek még a saját tükörképe is a legszívesebben hátat fordítana. Ezek vagytok ti, és ez nem vagyok én. Most már érted a döntésemet?

Mit szólsz hozzá?

Kérlek mondd meg, mennyit kell még remélnem, mennyire kell még hinnem abban, hogy előbb-utóbb minden jobbra fordul? Múlnak az évek, de egyre csak azt veszem észre, hogy a rosszabb még rosszabbra fordul. Elfogyott már az erőm ahhoz, hogy folyton azt gondoljam "átvészeljük valahogy." Keresztülmentünk már sokmindenen, láttam már eleget ahhoz, hogy tudjam: az ember nem adja fel olyan könnyen. De mindig van egy olyan pont, mikor valahogy nem tudunk tovább harcolni. Letesszük a kardot, lehunyjuk a szemünket, és nem jut el hozzánk az a szó, hogy "muszáj." Egy ideig hagyjuk, hogy a fájdalom erősebb legyen. Hiába nehezebb így, hiába tudjuk, hogy csak ártunk magunknak, egyszerűen könnyebbnek érezzük a terhet a vállunkon. És ekkor halljuk ezt a mondatot: "Tarts ki, csak még egy kicsit." De meddig? Csak egy aprócska jelet kérek, hogy ne adjam fel. Kérlek... ha szebb sorsot nem szánsz nekem, legalább a reményt hagyd meg nekem.

Mit szólsz hozzá?

Csodálkozol hová tart ez a világ? Nézz magadba. Kivétel nélkül gyűlölsz, elítélsz mindenkit, és ettől persze biztonságban is érzed magad. Hiszen neked az egy elégtétel, ha bántod a jobbat, miközben te pontosan tudod, hogy rosszabb vagy. Nem érdekel, hogy nincs igazad, a lényeg, hogy találj benne valami hibát, amitől te jobbnak érzed magad. A fájdalom tett téged ilyen gyengévé, miközben olyan erősen és makacsul akartál szembeszállni vele. Én azt mondom a fájdalmat nem lehet legyőzni egyetlen nagy háborúval. A meggondolatlansággal és a vehemességgel még többet veszíthetsz magadból, és még több sebet szerezhetsz a szívednek. Ezért légy óvatos, és sok apró csatával vívd meg a harcod.
Csak azt akarom mondani ezzel, hogy nem biztos, hogy mindig más emberekben vagy az egész világban van a hiba. Lehet, hogy te lázadsz mindenki ellen, mert elkönyvelted magadban, hogy rajtad kívül minden ember rossz ezen a bolygón. Ha így gondolod, az azt jelenti, hogy rosszul dolgoztad fel a sok megaláztatást, ami téged ért. Nem szabad mindenkit ellöknöd magadtól, és csak magadra gondolni. Ha nem próbálod meg szebbnek látni az életet, akkor saját magad fogod megkeseríteni, önmagad miatt leszel magányos, önmagad miatt leszel folyton megalázva.
Ne feledd: nem önmagad, hanem a fájdalmad ellen kell harcolnod.

Mit szólsz hozzá?

Hiányzik. Olyan egyszerű volt nevetni. Mást értettünk az alatt, hogy "fáj", és mást értettünk az alatt, ha valakire azt mondták "erős vagy." Nem volt fárasztó a futás, nem nyavajogtunk, ha egy kicsit mozognunk kellett. Sőt, mást se csináltunk egész nap, csak egymást kergettük. Akkor még azért akartuk minnél gyorsabban megcsinálni a házi feladatunkat, hogy több időnk legyen játszani, nem pedig azért, hogy órákig üljünk a számítógép előtt, és roncsoljuk a lelkünket a facebookkal meg az egyéb ilyen szemetekkel. Tudod, akkor még hallottunk valódi hangszereket a zenében, és tiszta énekhangokat, amikbe nem rontottak bele mindenféle elektromos kütyük, mondván, hogy "feljavítják a zenét". Hittünk még a csodákban, nem tudtuk milyen érzés feladni a reményt, és felismertük a mesékben saját álomvilágunkat.
Nem aggódtunk még, hogy milyen lesz a világ, mikor felnövünk. Hiszen minden olyan szép és nyugodt volt. Nem éreztük a háború szelét. Utólag tudjuk csak értékelni, hogy milyen édes is az élet gyermekként.

Mit szólsz hozzá?

Csak egy pillanatnyi jókedv, amire holnap vágyakozva fogok visszagondolni. Mondd, hogy lehetek boldog, ha még nevetés közben is csak ez jár a fejemben? Fáj. És nem vagyok annyira erős, hogy ezt hosszabb ideig elviseljem. Nem mozdulok sehová, várom, hogy válaszolj, várom, hogy meghalld a kérdésemet. De siess, kérlek! Nem tudom meddig tudok egy helyben állni, miközben az élet ilyen gyorsan és durván akar magával sodorni. Nem tudom mit tegyek. De ha jó erősen magadhoz szorítasz, és a fülembe súgod, hogy "most már értem", akkor egy percig sem fogok tovább habozni. Segíts, ne hagyd, hogy a várakozás még jobban fájjon nekem. Még mindig csak egyetlen kérésem van. Szólalj meg, kérlek. Mondj valamit...

Mit szólsz hozzá?

Elejére | Újabbak | Régebbiek | Végére |